"Van a polcomon egy doboz, benne a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével.
Nem, nem az enyém: Nővérem, Zita Turgeman (Gábor Zita) kapta 2005-ben a Holokauszt oktatásában végzett tevékenységéért. Rá alig egy évre meghalt, így került hozzám a hagyatéka.
Napok óta rágódom azon, mit tegyek ezzel a kitüntetéssel, hiszen nálam van, felelősséggel tartozom.
Zita érdemeit a Magyar Köztársaság ismerte el. Ha a kitüntetést visszaadnám Magyarországnak, ezzel nem a mai Magyarországot, hanem az akkori Magyar Köztársaságot hoznám kellemetlen helyzetbe. Nekem ez nem célom.
A kitüntetés nálam van, mint hagyatékos felelősséggel tartozom, de mégsem az enyém. Nem én kaptam, nem én érdemeltem ki, így én vissza sem adhatom. Zita, ha élne, tudná, mit tegyen.
Én azt gondolom, hogy éppen Ő az (és azok, akik visszaadták), aki ezt megérdemelte, nem neki(k) kellene ezt visszaadni, hiszen azzal elismerné B.Zs. érdemét. „Ha ő megkapja, én nem kérem.” Érthető: a közösség nem vállalása, csak épp fordítva. Szerintem.
Ráadásul Lovagkeresztet visszaadni nem lehet, csak visszavenni. Így a családdal, ismerősökkel végiggondolva arra jutottam, hogy megőrzöm polcomon, szigorúan elhatárolódva B.Zs-től.
Napjainkig kb. ezerötszázan kapták meg ezt a kitüntetést, közülük nagyjából százan adták vissza. Őszintén remélem, hogy ez a megosztás csak átmenetileg tart, és hazánk visszavonja az arra érdemtelentől a díjat."
Gábor Veronika
